Ha elkezdjük mondani a „kufli” ma már
közismert meghatározását: „Nem is kifli. Nem is kukac.” -biztosan bárki be tudja fejezni széles e
hazában: „Nem is bab, de nem is kavics. Kufli.” 2013 óta a Kuflik belopták magukat a magyar
gyerekek és felnőtt gyerekek szívébe. Méltán. „Egy kufli sok mindenre hasonlít,
és semmire sem.” És valóban: a kuflik semmire sem hasonlítanak, és sokmindenben
hasonlítanak ránk, olvasni még nem tudó és olvasni, sőt felolvasni is jól tudó
olvasókra és képnézegetőkre. Úgy tűnik, a magyar gyerekirodalom szerencsés
csillagzata néhány évtizendenként elhoz számunkra egy vagy több olyan mesefigurát,
aki vagy akik hungarikumként, a magyar gyerekirodalom értékes exportcikkeként országhatároktól
és generációktól függetlenül lelkes híveket szereznek maguknak és egyúttal a
magyar gyerekirodalomnak is. Boribon és Annipanni után jónéhány évtizeddel Fityirc,
Pofánka, Bélabá, Zödön, Valér, Titusz és Hilda fészkelte be magát a fejünkbe és
a szívünkbe, sőt, a nyelvünkbe és a képzeletvilágunkba is. Heten vannak, mint a
gonoszok, de azok az értékek, amelyeket közvetítenek, mind arra szolgálnak,
hogy ellen tudjunk állni a gonosz dolgoknak: a gondolattalanságnak, az
unalomnak, a durvaságnak, a szeretettelenségnek, a kíváncsiság hiányának. A
kufli sorozat történetei számtalan csodát csempésztek az életünkbe. Egyrészt, megtörtént
az a csoda, hogy ugyanazt szeretik a kritikusok és az olvasók, a szakemberek és
a gyerekek. Megtörtént az a csoda, hogy a képek és a szavak kompromisszumot nem
ismerő művészi minősége egyúttal szerethető, nevettető, szemet homályosító és elgondolkodtató
történeteket teremtett, ahol sem a szöveg, sem a kép nem „cifra szolga”,
egyenrangúan és együtt mesélnek nekünk. Az elmúlt évtized feltehetőleg a kuflik
évtizedeként fog bevonulni a magyar gyerekirodalom történetébe. Reméljük, még
sok varázslatos és kacagtató kuflisztori vár bennünket. De, amelyeket eddig
kaptunk, azokért, köszönet, Dániel András!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése