2019. október 28., hétfő

A könyv mint tökéletes alapanyag



Révész Emese az első Budapesti Illusztrációs Fesztivál fődíjasával, Grela Alexandrával készített interjút 

Révész Emese: Krakkóban tanultál, az ottani képzőművészeti akadémián. Milyen irányú volt az ottani grafikai képzés? Hogyan kapott benne helyet az illusztráció?

Grela Alexandra: A Krakkói Képzőművészeti Akadémián végeztem festő szakon, majd 2012-ben ugyanott doktoráltam. Szakmámat tekintve tehát festőművész vagyok, de mindig is vonzott a képgrafika és a könyvtervezés. Szerencsére a lengyel akadémiák belső rendszere nemcsak hogy lehetővé teszi, hanem kötelezi is rá a hallgatókat, hogy az intézményen belül dolgozzanak a fő szakukon kívül eső műhelyekben is. Így annak ellenére, hogy a könyvtervezés nem a festő tanszékhez tartozott, habozás nélkül úgy döntöttem, hogy ezt a stúdiót kipróbálom. Végül ott csak két szemesztert töltöttem, viszont a mélynyomó műhelyben lehorgonyoztam, és ezt a szenvedélyemet a tanulmányaim végéig űztem. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan litográfiával is foglalkoztam. Egyfelől úgy kezeltem mindezt, mint kilépést a napi festői rutinból, másfelől tanultam a grafika számomra teljesen új és izgalmas nyelvét.
Az akadémiai évek alatt fedeztem fel magamnak a könyvet mint tökéletes alapanyagot a bensőséges művészi önkifejezéshez. Régi, már senkinek nem kellő darabokat keresgéltem a bolhapiacon, amiket aztán teljesen szabadon használtam fel: kitéptem belőlük, új részeket illesztettem be, rajzoltam és festettem a lapjaikra. Időnként teljesen lefedtem a nyomtatott oldalakat, néha pedig szándékosan meghagytam egy-egy szövegrészt, amely a tusrajzaim sajátos hátterévé vált. Tetszett a betűk mintázata. Nem számított, hogy lengyel, francia vagy éppen orosz nyelvű könyvekre tettem éppen szert (egyébként a cirill betűk formáját a mai napig nagyon kedvelem). Hasonlóan szívesen használtam Braille-írással vagy matematikai egyenletekkel teleírt oldalakat is. Nagyon élveztem a képi ritmusokkal és a vizuális formákkal való efféle játékot. Ezek voltak az első közeli élményeim a „könyvekkel”, amiket inkább kezeltem tárgyként, mint az illusztrációk hordozójaként. A bennük található képeket kizárólag a magam kedvére készítettem. Az akkori aktuális olvasmányaimhoz kapcsolódtak, mint afféle intim jegyzetek.

R. E.: Milyen a megítélése Lengyelországban a könyvillusztrációnak? Neked kik a személyes kedvenceid ebben a műfajban?

G. A.: Lengyelországban a képzőművészi oktatás helyzete lényegesen más, mint Magyarországon. Aktuálisan harminckilenc képzőművészeti gimnázium, nyolc képzőművészeti akadémia, nyolc egyetem önálló művészeti karral, három művészeti magánegyetem és további három pedagógiai főiskola művészeti specializációval, található egy 38 milliós országban! A három legnagyobb intézmény – Varsó, Krakkó és Poznań –mindegyikében másfélezer hallgató tanul (a teljes közép- és felsőoktatást számolva ez tízéves ciklusonként, egy több tízezres tömeg), akik később a vizuális kultúrában járatos felnőttekként, jelentős hányadát képviselik a társadalomnak.
Azt gondolom, hogy a lengyel illusztráció, de általában a lengyel művészet sikereit világszerte nem fogjuk meglepőnek találni, ha figyelembe vesszük a fent említett számokat. Több ezernyi hal között könnyebben akad egy aranyhal, ez nem csoda, hanem matematika.
Egy ilyen környezetben könnyebben teret kapnak a minőségi projektek, meg tudnak jelenni nyomtatásban azok a munkák, ahol a művészi formák ereje a fontos, és nem az „esztétikumról” alkotott átlagos, banális elképzelések. Persze az is igaz, hogy ilyen hatalmas számú művésznek nehéz helyet találni a szakmában. Az viszont biztos, hogy mindannyian potenciális és őszinte rajongói lehetnek a gyönyörű, művészi igényű könyveknek! Az olyan kiadók, mint a Dwie Siostry („Két nővér”), a Muchomor („Galóca”) vagy a Krótkie Gadki („Rövid dumák”) éppen ennek köszönhetően tudnak prosperálni. Sőt mi több, tárt karokkal várják a tehetséges, fiatal illusztrátorokat, akik egyre feljebb emelik a mércét és egyben a közízlést is folyamatosan befolyásolják. Gondolok itt olyan nevekre, mint: Marta Ignerska, Jacek Ambrożewski, Jan Bajtlik, Monika Hanulak. Természetesen hosszan tudnám sorolni az illusztrációs szerelmeimet: Simone Rea, Philip Giordano, Chiara Carrer, Dasha Tolstikova, Sara Fanelli, Beatrice Alemagna, Ellis Carson és még sokan mások. A világ tele van csodálatosan tehetséges emberekkel!

R. E.: Mikor döntötted el, hogy komolyan fogsz illusztrációval foglalkozni? Egyáltalán: hogyan határozod meg magad művészként: képzőművész, festőművész vagy illusztrátor? Avagy mindez együtt?

G. A.: Az illusztrációval kapcsolatos kalandom viszonylag rövid idővel ezelőtt kezdődött. Igaz, hogy pár munkámmal részt vettem egy 2008-ban indult projektben, ami „Animaliter, Talking Animals” címmel vándorkiállításon – Franciaország, Lengyelország és Magyarország mellett öt további uniós országban – mutatott be állatábrázolásokat az európai illusztráció több évszázadából. Művészi munkámban azonban ezt akkor még nem tartottam annyira meghatározónak, hiszen rendszeresen festettem táblaképeket és elsősorban festőművészként állítottam ki. Abban az időszakban készítettem ugyan egy teljes könyvet, egy debreceni kiadónak, azonban a kiadó kérésére olyan mértékig kellett átdolgoznom, hogy a végeredmény nem csak hogy nem volt számomra kielégítő, hanem hosszú időre el is vette a kedvemet a kiadókkal való munkától. Ezek voltak a kezdetek. A Csimotával való együttműködés kezdete volt az a fordulópont, amikor eldőlt, hogy illusztrátorként is gondolok magamra. Nemcsak hogy szabad kezet kaptam a könyv kidolgozásában, hanem megértését és nyitottságot is a javaslataimmal kapcsolatban, és ez valójában szárnyakat adott.

R. E.: Az Első Budapesti Illusztrációs Fesztiválon fődíjat nyert alkotásaid több féle stílusú szöveghez készült képek. Valamennyi igazodik az irodalmi mű hangneméhez, miközben mindig félreismerhetetlenül egyéni, rád jellemző marad. Tudatosan teremtettél saját stílust vagy ez csak így alakult.

G. A.: Egy munka elkezdésekor több szempontot szoktam figyelembe venni. Elsőnek a stilisztikát. Nem mindegy, hogy a már kialakult és bevált esztétikát használjuk-e, vagy minden könyvhöz egy új, független megoldást keresünk. Az első esetben az ismétlés és a modorosság jelent nagy veszélyt, viszont a pozitívum, amit ezzel nyerhetünk az a felismerhetőség és a munkák úgy nevezett „saját stíluson” belül tartása. A második megközelítés – amelyet eddig inkább mondhatok magaménak – lehetővé teszi a megoldások szabadabb, egyben céltudatosabb keresését, miközben nem követeli meg a már kijelölt úthoz való görcsös ragaszkodást. Igaz, hogy magában hordja az eklektika veszélyét. Én vállalom ezt a kockázatot, mert nehezen viselem a monotonitást, és mindig az a mély meggyőződés hajt, hogy a legjobbat még nem találtam meg, ezért folyton keresni kell és újra meg újra próbálkozni.
Második szempontnak, ott a technika kérdése. Ami az elkészített vázlatokat, képes gyökeresen megváltoztatni. Személy szerint soha nem volt jellemző rám egy előre „kitervelt” technológiához való ragaszkodás, a végső kivitelezést illetően. Habár megvannak a már bevált módszereim, rendszerint minden új projektnél felülvizsgálom az eddigi gyakorlatot: hozzáigazítom a konkrét feladathoz, hogy a legerőteljesebb és leghitelesebb hatást érjem el.
A harmadik szempont, az eredeti illusztrációk méretének kérdése – pontosabban azok hozzáigazítása az éppen adott feladathoz. Nem szabad alábecsülni a szerepét annak, hogy mekkorában dolgozunk. Ez a döntés fundamentális szerepet játszik mind a képi lehetőségek, mind a munkakomfort szempontjából. (Mindez a digitális képalkotás esetében nem releváns). Természetesen mindezeken felül ott a döntés, hogy követjük-e az általánosan elfogadott konvenciókat vagy éppen ellentmondunk-e nekik. Röviden: mennyire akarunk „divatosak” lenni.
Ha mindezeket tisztáztuk, akkor boldogan munkához láthatunk, nem felejtkezve el arról, ami a legfontosabb, hogy továbbra is élmény maradjon számunkra az illusztrálás! Számomra a formai módszerek (stílusok) megválasztása nem önmagában való cél, hanem eszköz az adott feladat megoldására – a személyiségem, az érzékenységem, a hitelességre való törekvésem mindeközben állandó, így törvényszerű hogy a különböző karakterű munkák lényegüket tekintve egyívásúak maradnak. Ezt hívhatjuk „saját stílusnak” is, de azt biztosan állíthatom, hogy ennek a jelenléte nem egy megtervezett stratégia része.

R. E.. Mi a munkamódszered? Hogyan közelíted meg az illusztrálandó szöveget? Milyen technikával dolgozol?

G. A.: Alapvetően nincs semmilyen különleges munkamódszerem. Olvasom a szöveget, és elkezdem gyűjteni az ötleteket. Nagyon jó, amikor a szöveg kifejező és karakteres, akkor könnyű valamibe belekapaszkodni, követni valamit. Az már nagyobb probléma, ha a szöveg semmilyen, vagy ami még rosszabb, ha gyenge. Akkor a szabadrablás helyzete alakul ki, ahol minden trükk megengedett. Persze ez sem rossz. Természetesen, mivel nem vagyok született magyar, a szöveggel való munkát a szótárban való kutakodással kezdem, vagy esetenként megkérdezem a gyerekeimtől vagy a férjemtől, hogy mit jelent ez vagy az a szó vagy kifejezés, hiszen nem ismerem mindet.
Az eddig könyveimben általában megtalálható egy vezérmotívum. Legalábbis törekedtem arra, hogy ez így legyen. Az is fontos volt számomra, hogy ez ne a főszereplőhöz, hanem valami mellékes dologhoz kapcsolódjon. A „Dorka” esetében ez egy madzag, abból az egyszerű asszociációból kiindulva, hogy a lányok szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A „Csipkerózsikában” ez az a tér, amiben a történetet mesélem: egy képzeletbeli kora-reneszánsz palota. A „Gon” megtervezésében a japán kimonók inspiráltak. Olyan környezetbe helyeztem a kis rókámat, amit részben ezekből a ruhadarabokból formáltam. A könyv minden mintája japán eredetikre épül, amiket gondosan újrafestettem. Az alapszabály: kiválasztok magamnak egy különleges apróságot, ami köré felépítem a könyvet.
Temperával festek sima, viszonylag vastag papírra, néha használok akvarellt is, kivágok, ráragasztok, firkálok, hozzárajzolok. Összességében nem sok minden változott az „átfestett könyvek” óta. Azonban ma már nem csak magamnak festek. Figyelnem kell arra, hogy ha már a munkám a publikum elé kerül, akkor az ne legyen esztétikai értékek híján.
Egyébként alapvetően rendkívül kritikus vagyok a saját munkámmal szemben. Mindig a kötelező norma 200 százalékát várom el magamtól. Amikor kinyitom a frissen kinyomtatott, illatos könyvet, ahelyett, hogy kiélvezném a pillanatot, rögtön olyanok jutnak eszembe, hogy itt vagy ott készíthettem volna másik kompozíciót is, vagy valahol túl sötét a kép, stb.. A könyv némileg hasonlít egy élő előadáshoz, ahol mindent a rendelkezésre álló idő alatt kell eljátszani a lehető legjobban; aztán kialszanak a lámpák, a könyvet kinyomtatják és senkit nem fog érdekelni, hogy valamit meg akarnál változtatni benne, és hogy már éppen tudod, mit kellene teljesen más módon előadni.

R. E.: A kiállításon többféle munkádból láthatunk válogatást. A Barna hajnal a Csimota Kiadó kiadásában megjelent papírszínház. Milyen kötöttséget jelentett ez a műfaj?

G. A.: Nagyon szeretek papírszínházat készíteni. Pont olyan, mintha egy festmény ciklust alkotnék. Nem kell foglalkoznom a szöveg helyével, hiszen az a lapok hátoldalán található. Más szóval, olyan mintha az egész homokozó az enyém lenne! Természetesen megvannak a műfajnak a maga sajátosságai és követelményei, egyúttal teljesen más lehetőségeket kínál, amelyeket egy klasszikus könyv nem tud nyújtani. Talán meglepő összehasonlítás, de a kamishibai előadások nagyon közel állnak a mozgás, filmek által nyújtott, illúziójához.

R. E.: Legújabb itthon megjelent könyved Várszegi Adél két kötetes Gibbon és makákó kisregény egészen más hangnemű mint az előbbi, tele van színnel és humorral. Milyen elgondolással kezdtél hozzá ehhez a munkához?

G. A.: Azt gondoltam: te jó ég, hogyan tudok majd ilyen mennyiségű humort kezelni! Igazából kissé meg is lepett, hogy Csányi Dóra, a Csimota vezetője, engem kért fel erre a feladatra, mert a korábbi munkáim más hangvételűek voltak. És akkor hirtelen egy ilyen dolog! Kiderült azonban, hogy a gibbonnal és a makákóval olyan szorosan összenőttem, hogy végig nagy örömmel dolgoztam a kalandjain ennek a féktelen állatcsapatnak, egy különös, kit tudja hol található, állatkertben.

R. E.: Van-e olyan irodalmi szöveg vagy téma, amit különösen szeretnél illusztrálni?

G. A.: Nagyon szeretem a kihívásokat, és az igazat megvallva, szívesen illusztrálnék bármilyen nehéz témát. A könnyű terep soha nem érdekelt, azonban a problémás dolgokra mindig különös étvágyat érzek. A gyermekirodalomra is ekképpen tekintek: ha nem akarjuk klisék mentén megoldani, akkor kimondottan magasra teszi a mércét. Emellett azonban vonzanak a komolyabb, felnőtteknek szánt szövegek, amik lehetnek akár tragikusak is, ez egyáltalán nem zavarna, amennyiben egy ilyen feladat megtalálna.

R. E.: Mit jelent számodra az Illusztrációs Fesztivál fődíja?

G. A.: Hatalmas megtiszteltetés, hogy egy ilyen széles és erős mezőnyben az én munkáimat emelte ki a zsűri. Nagyon nagy örömmel tölt el ez a díj és különleges élmény volt látni, hogy egy ilyen esemény mennyi érdeklődőt mozgatott meg.

R. E.: Végül: mit üzensz a pályakezdő illusztrátoroknak?

G. A.: Fogalmam sincs, mit mondhatnék a kezdő illusztrátoroknak. Talán valakinek ez abszurdnak tűnhet majd, de úgy gondolom, hogy még mindig túl keveset csináltam ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben biztonsággal nyilatkozzak. Olyasmi érzés ez, mintha azt mondanám: hogy majd amikor a következő könyvet leteszem az asztalra, na az lesz az a pillanat, amikor valóban lesz miről beszélnünk. Furcsa, de ez az alapállás ad nekem hajtóerőt a további munkához.
Mindenesetre, ha valaki nagyon erőltetné, hogy válaszoljak, akkor azt mondanám, hogy sok feladatot kívánok nekik, amit semmiképpen se kötelességként, hanem örömként kezeljenek. És hogy ne keressék a gyors elismerést, mert a divat változik, ezért bölcs dolog, ha rajta kívül állunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése