Gavarin története majdnem úgy indul, mint egy szomorú,
magányos kisfiú meséje, de aztán a dolgok hamar beindulnak, és nemhogy Gavarin
egyedül, hanem sokadmagával menti meg az álmokat, nem mellesleg elhagyja a
földet, mert néha nem árt perspektívát váltanunk ahhoz, hogy igaz barátokra
leljünk. Laboda Kornél már a MátéPONTindul című regényével (és színházi
munkáival) is bizonyította, hogy nincs híján a jó dramaturgiai érzéknek.
Emellett igen jó a memóriája, ami gyerek- és ifjúsági irodalom esetében már
csak azért sem elhanyagolható képesség, mivel nem árt jól emlékezni arra,
milyen is gyereknézőpontból a világ, ne adj isten, hogy tudnak viselkedni a
felnőttek, és mennyire értelmetlen dolgokat vár el a társadalom a sok-sok
lehetetlen szabály megalkotásával és ész nélküli betartatásával.
Itt és most
köszönet Jásdi Julinak a fantasztikusan vicces, a könyv hangulatát jól
visszaadó, a szövegre érzékenyen rezonáló rajzaiért. Ugyanis Laboda olyan
dolgokról ír Gavarin látszólag könnyed űr-kalandregénybe bújtatott történetében,
mint a magány egyetlen ellenszereként az igazi, elfogadó és segítő barátság
fontossága, vagy a kiállás azon értékekért, amelyeket valóban fontosnak
hiszünk. Nem átall olyan igazságokat kimondani, amelyek – egészen biztos vagyok
abban –, hogy a meggondolatlan, elsőre hamar ítélő és ítélkező füleknek nem
feltétlenül tetszenének. Ugyanis a három kozmonauta (mivel Gavarin, a bátor
fiú, aki inkább ott hagyja nem túl érdeklődő szüleit és fura iskolatársait, de
amint kirepül a világűrbe, olyan barátokra lel, mint a kicsit függő Makszimov
és az állandó önkorrekcióban alakváltó Z), barát folyamatosan felülmúlja
önmagát, ráadásul szembeszegül egy teljesen értelmetlen világrenddel, amely
kísértetiesen emlékeztet bizonyos, még ma is regnáló intézmények és edukációs rendszerek
világára. Ennek megtestesítője Etelka néni álomvámpír (elképesztő, nénik még az
űrben is vannak), akinek végül Gavarin, minden bátorságát összeszedve, őszintén
mondja ki véleményét, amely talán az egész könyv felvillanyozó
szabadságeszményét, őszinteségét és bölcsességét esszenciálisan foglalja
magába: „– Maga – mutatott rá Etelka nénire – ...maga egyáltalán nem rendet
akar. Maga egész egyszerűen csak fél. Igen. És azt is tudom, hogy mitől fél
annyira. A rendtől! Etelka néni harsányan felkacagott, de Gavarin folytatta. –
Igen, Etelka néni, maga retteg a rendtől. A világegyetem igazi rendjétől,
vagyis a zűrzavartól.”
És most mondhatnám könnyedén, hogy Laboda Kornél megírta
az utóbbi idők egyik legszabadabb, legzseniálisabb, legőrültebb ifjúsági regényét
(nem mellesleg olyan nyelven, amely nem fél a nyelvjátéktól, nem fél a
líraiságtól, és látható-hallható műgonddal íródott), hiszen ezzel sem mondanék
hazugságot, de, amint írtam valahol feljebb, sok minden (de nem minden)
nézőpont kérdése. Szerintem az utóbbi idők egyik legnormálisabb ifjúsági
regényét írta meg, amiben olyan barátok vannak, akiket mind kívánunk magunknak,
amelyben olyan kalandok vannak, amikre mind vágyakozunk és egy olyan igazi
szerelem történetéről olvashatunk benne, amit, ha megtalálunk, simán
elboldogulunk a világűrben is. Gratulálok Laboda Kornélnak, aki nemcsak írni
tud jól, hanem képes olyan világot teremteni, amibe, ha elég bátrak vagyunk
belépni, máris valósággá válik!
Szekeres Niki
Az Év gyerekkönyv Írója (12-18 éves korosztály):Takács Zsuzsa
Spirálfüzet (Turi Lilla illusztrációival, Magvető, 2021)
Másodikos koromban elmentem – önszántamból – a dunabogdányi
kisdobos táborba és már a második napon hatalmas krokodilkönnyek áztatta
képeslapot küldtem haza (ki gondolta volna, hogy reggel hatkor zászlófelvonás,
aztán kötelező verekedés a faházakban és így tovább), amelyre azt írtam nagy
betűkkel, „vigyetek haza!”. Hamar kiderült, a levél nemhogy haza, még a
postásig sem jutott el, úgyhogy következő napi levelemmel már okosabban bántam,
kis akrosztikon, ha a mondatkezdő betűket összeolvasod, máris kijön a vigyetek
haza, de csak vájtszeműeknek és vájtfülűeknek.
Nincs ez másképp Takács Zsuzsa Rejtjeles tábori lap című versében sem,
de valahogy mégis egészen másképp van. Kamaszként (is) szeretünk úgy találkozni
szövegekkel, hogy ismerősnek hat, amit olvasunk, újraélhetünk valamit, ami
velünk is megtörtént, még csak az sem baj, ha nem pont úgy ugyanúgy. De
igazából az nagyon kevés lenne, ha egy szövegben, egy versben, egy
verseskötetben ez a felismerés lenne a jó, nem beszélve arról, hogy ilyen
irodalommal lépten-nyomon találkozhatunk! Takács Zsuzsa Spirálfüzete nemcsak
azért érdemelte ki az Év Gyerekkönyve Díj ifjúsági írója díjat, mert az
egyetlen verseskötet volt a többnyire ifjúsági regények versenyében.
Az
izgalmas kötet alcíme félrevezetés nélkül jelöli ki mind a célcsoportot, mind a
műfajt: kamaszlányversek (1987-2021), ami persze ne tántorítson el senkit,
hiszen e megjelölések többek között pontosan arra valók, hogy felpiszkálják
azoknak az érdeklődését is, akik esetleg nem sorolnák magukat a
kamaszlányversek olvasóinak táborába. A kötet egyrészt tartalmazza Takács
Zsuzsa 1987-es Rejtjeles tábori lap című kötetének darabjait, amely így most
ciklusként jelenik meg az új könyvben, és második ciklusként 2021-es datálással
Az égen bárányok fodrozódnak címmel olvashatunk újabb verseket a szerzőtől. Turi
Lilla illusztrációi a maguk elsőre szertelennek, a krikszkrakszos vonalak által
elnagyoltnak ható rajzai, ha jobban megvizsgáljuk őket, felülírják a kamaszkor
sztereotip ábrázolásait, és jóval inkább a dolgok mögé nézésre, az
elgondolkodás csendjére, a rejtőzködésre és a mindenre éhes figyelem
állapotának észrevétele felé terelnek, a két ciklust pedig a grafikus a különböző
színek dominanciájával különíti el.
Takács Zsuzsa verseiben a mindennapok apró és kevésbé apró történéseinek
láttatásán keresztül, a kamaszlány szemén át a világot szemlélő, a világra
rácsodálkozó, folyamatosan kérdező, gondolkodó attitűd sejlik fel, amely által
olyan versbeszélő kreálódik, akinek személyisége lesz, formája lesz, igazsága
lesz, hol fájdalma, hol könnyei, van, hogy szerelmes, vagy éppen borzasztóan
dühös a szüleire, néhol meg ideges imádott testvéreire. Az a hálózat, amelyben
ezek a versek íródnak, nagyon fontos kulturális markerek mentén létezik,
amelyben vershagyományok idéződnek fel, és ahol a versírás technikája
találkozik, majd egybeforr a humorral, a játékossággal, a szellemmel és az
érzelmekkel. A költő kamaszverseivel, amelyek milyenségükkel egyértelművé
teszik, hogy ha nem is tilos, de nagy kár félvállról írni kamaszverseket, meg
bármilyen verseket is, egyetlen dolgunk van csak, hagyjuk, hogy hasson ránk a
jó irodalom, inspirálódjunk belőle, és játszadozzunk olyan gondolatokkal, milyen
is A végső pillanat (és egy vers következik A végső pillanat címmel):
Milyen lesz, hogyha levesszük a maszkot?
Megismerem-e a majd a négyes-hatoson
az utastársakat? S az a kék szemű
fiú, akivel hosszan beszélgettünk
a lét és lényeg közötti különbségről,
meztelen arccal tetszik-e? Vagy növesszen
off-line maszkot, azaz szakállat?
Állnak majd az utasok és nézik egymást,
mint egy szilveszteri buliban, ha éjfélt
kongat az óra, és álarcukat leveszik?
A végítélet órája ütött, vagy csak egy kegyetlen
kísérlet részese vagyunk? Színt váltunk?
Vagy színről színre látunk? Kést rántunk
vagy egymás nyakába borulunk?
Szekeres Niki
Az év
fordítója: N. Kiss Zsuzsa (Adam Kay: Testünk kívül-belül - Egy teljes (és totál undi) anatómiai kalauz, Manó könyvek, 2021)
„A
fogzománc alatt van a dentin. A felső réteg őrködik a lentin.”
Ez nem
vers, bár lehetne az is, bájos és vicces gyerekvers. Adam Kay ismeretterjesztő
könyvének magyar fordításából vettem. A könyv az emberi testet tárgyalja jól
áttekinthetően, lényegretörően és szórakoztatóan. A könyv címe, mármint
magyarul – mert fordításban olvassuk, ugye, ezt sose felejtsük el – Testünk
kívül-belül (ez a főcím). Egy teljes (és totál undi) anatómiai kalauz
(ez az alcím).
Egy
pillanat. Egy bekezdésnyit fecsegtem egy angolul írt könyvről, idéztem is
belőle magyarul, a fordító nevét meg elfelejtettem említeni? Nahát. Hogy milyen
feledékeny vagyok…
N. Kiss
Zsuzsa.
Az elején
idéztem tőle egy verset – akarom mondani, két prózai mondatot a fordításában,
ami olyan, mint egy vers. És ez talán nem véletlen. Zsuzsa az angol, a német és
a francia romantikus és klasszikus modern lírát éppúgy fordította, mint a 19.
és 20. század legnagyobb prózai műveit. Most mégis egy kortárs, könnyed stílusú
angol szerző könyvének fordításáért dicsérjük őt. Mert ezt is tudja.
Aki már
valaha beszélgetett N. Kiss Zsuzsával és utána olvasta el az Adam
Kay-fordításait – több könyvet fordított tőle ugyanis –, talán eszébe jutott
az, ami nekem: hogy Zsuzsa alkatához, humorához, beszédmódjához milyen pompásan
illenek ezek a szövegek. Nem beszélve egy másik közös vonásról: a szakma iránti
olthatatlan, iróniától sem mentes szeretetről. Hogy a szóban forgó szakma az
orvoslás vagy az irodalom, egyre megy.
A
műfordítás nyelve romlékony: tudjuk, időről-időre újra kell fordítani a
legfontosabb műveket, mert a legjobb fordítások is avulnak. Adam Kay pedig
eleve a nyelv legmúlékonyabb rétegeiből merít: az ifjúsági nyelvből és a
szlengből. Még pár év, és máris avíttnak, alkalmasint nevetségesnek hatnak a
megoldásaink. Jaj, mit csináljuk? N. Kiss Zsuzsa talán átélte ezt a szorongást,
talán nem; a fordításán ez mindenesetre nem érződik. Ugyanolyan könnyedén
elegánsak a megoldásai, mint amikor egy prózai műben betétként szereplő, pár
soros verset fordít le a kétségbeesett prózafordító kérésére (saját
tapasztalat). A szerzőhöz hasonlóan ő is bátran gyártja a szójátékokat és
alkalmazza a szlengkifejezéseket. Hadd múljon, aminek múlnia kell. Ám eközben
ugyanilyen bőkezűen bánik a szókincsünk kiveszőben lévő, vagy régiesnek ható
elemeivel, mint például „maszlag”, „a hétszázát”, vagy „engedelmeddel”. Talán
ebben rejlik N. Kiss Zsuzsa titka: az arányérzékben és az önazonosságban. Hét
nyelven beszél, de van saját anyanyelve, és vállalja az akcentusát.
Kedves
Zsuzsa, sok szeretettel gratulálok a díjhoz! Kívánok még sok rokonlélek
szerzőt, remek munkákat – és időnként pihenést!
Nádori
Lídia
Az év ismeretterjesztő könyve - megosztott fődíjasok
Fenyő D. György: Útikalauz a vershez (Illusztrálta Gráf Dóra, Tilos az Á, 2021)
Fenyő D. György irodalmi útikalauza
a szó klasszikus értelmében igazi bédekker, a fogalom Umberto Eco-i
értelmében utazás a fikció erdejében. Az embernek a szerző előszavában megemlített
szövegeken túl óhatatlanul eszébe juthat Szerb Antal Marslakók számára készült
Budapesti kalauza (intertextuálisan talán szerepel is ott), amely
szerepfelfogásában, funkciójában és céljaiban is közel állhat Fenyő D.
kötetéhez, ha elsősorban az irodalom és talán még inkább a líra közfelfogásban
megjelenő státuszára és népszerűségére gondolunk.
A kötet szerkezetét,
így a benne szereplő lírai alkotások sorrendiség bátor és újító módon nem a megszokott
és jócskán megkopott kronologikusság, mégcsak nem is a műfajpoétikai jellemzők
határozzák meg, hanem a szavak terjedelme. Hiszen az irodalom anyaga és formája
mégicsak a nyelv és a szó.
Válogatás és szemelvény
ez a könyv, akár Vergilius Eclogae című kötete, csak ebben bukolikus
költemények helyett 25 klasszikus és kortárs magyar szerző versét és azok
értelmezésének kísérleteit olvashatjuk. Fontos kötet, praktikus és jól
használható alapkönyv az olvasóvá nevelés és a szövegcentrikus irodalomoktatás
folyamatában, amelyet magával ragadó és könnyed nyelvhasználat, Gráf Dórának köszönhetően
pedig izgalmas tipográfia, lehengerlő, egyedi, az értelmezést segítő és
inspiratív vizualitás jellemez.
Az embernek, miután
letette Fenyő D. György kötetét, csupán egyetlen komoly hiányérzete támad, hiszen
szívesen olvasna prózához és drámához vezető útikalauzt is.
Vajon készülnek-e
már?
Fábián László
Boncsér Orsolya: Fotózni jó! - Tanulj játszva fotózni! (Magánkiadás, 2021)
A (köz)adakozásból és magánkiadásban
megjelentett Fotózni jó című könyv valódi hiánypótló alkotásnak
tekinthető. Egyszerre látványos és tartalmas, amelyet egészen egyszerűen jó érzés
kézbe venni, lapozgatni és természetesen felfedezni is, ami egy ilyen típusú
könyv esetében elkerülhetetlenül fontos szempont.
Az önmagát „fotós
könyvként” definiáló alkotás (és valóban, magyar nyelven az egyik első komoly
kísérletnek számít a gyermekeknek szóló fotós könyvek piacán) tipográfiájában,
grafikai jellemzőiben és vizualitásában egységes és kifejezetten esztétikus, küllemében,
kinézetében vonzó és izgalmas, megszerkesztettségének és logikus felépítésének köszönhetően
könnyen áttekinthető, stílusában pedig egyszerre retro és korszerű.
A könyv, művészi
fókuszán és pozitív értékrendjén túl, amúgy mellékesen, még arra is képes lehet,
hogy útmutatásával és segítségével a mindennapjainkban nélkülözhetetlen eszközzé
vált okostelefont, az értelmetlen és koordinálatlan használat helyett, magával a
fotózással, hasznos tevékenységgé alakítsa.
A kifejezetten
felhasználóbarát könyv nyelvezete és fogalomhasználata alapján érzésem szerint inkább
az általa megjelölt korosztály felső kategóriáját célozza meg, azaz sokkal inkább
a kiskamaszkorból a kamaszkorba lépő fiatalokhoz szól. A kötetre jellemző,
alapvetően gyakorlatcentrikus nézőpont mellett kifejezetten fontos edukációs
elem a függelékben szereplő kis fotótörténeti áttekintés és a kis fotólexikon.
Éppen ezért felnőtt
és gyermek egyaránt élvezettel és nagy haszonnal forgathatja Boncsér Orsolya Fotózni
jó című albumát.
Fábián László
Az év illusztrátora: Nemes Anita (Illés Anna: Mi leszek, ha nagy leszek?, Scolar Kiadó, 2021)
Illés Andrea gyermekkönyve, Nemes Anita rajzaival rendhagyó vállalkozás az illusztrált könyvek világában. Rendhagyó, hiszen nem a hagyományos értelemben vett képek vagy rajzok követnek – szó szerint illusztrálnak – egy adott történetet, itt sokkal inkább maguk a rajzok szervezik a könyv tartalmát.
Ábécé-sorrendben vezetett, a legváltozatosabb foglalkozásokat felsoroló, gazdagon telerajzolt
képeskönyvet lapozhatunk nyolcvan oldalon át. Hetvenkét szakma követi így egymást, hetvenkét teljesoldalas, kézi jellegű illusztrációban, visszafogott színvilágban az ácstól egészen a zenészig.
Afféle játékos infografikák ezek, olykor folyamatábrákkal keverve. Életképek vegyülnek piktogrammokkal, zsánerjelenetek diagramokkal. Ahogy az ilyen típusú ismeretterjesztő grafikák
szokták: bátran játszanak a legkülönfélébb léptékekkel: megfér egymás mellett egy bolha mikroszkópikus képe és egy toronydaru. Gond nélkül váltanak nézőpontot: egyszerre látjuk ugyanazt innen és onnan, a térbelit együtt a kétdimenzióssal. (Lásd: Manöken.)
Néha a túlzsúfolt aprólékosság megnyugvást lel a geometrikus egyszerűségben: pályaválasztási tanácsadó is egyben ez a könyv, így akinek például riasztóan sok egy biológus szakmai inventáriuma az megnyugvást lelhet az átellenes oldal hideg vagy meleg burkolójának kevesebbel is beérő eszközkészletével.
A minden egyes mesterséghez rajzolt piktogrammok is következetesen összefoglalják a legfontosabb kellékeket, anyagokat és az elvárandó képességeket is.
Nemes Anita alakjai megnyerőek, velük az olvasó könnyen azonosulni tud. Fáradhatatlan lelkesedéssel és folyamatosan fenntartott, magas képi színvonallal elvégzett munka ez. A rajzok dekoratívak, változatosak, a finom humort sem mellőzik.
A könyv egyik legnagyobb érdeme az edukatív erőn túl, hogy számtalanszor is kézbe vehető, újralapozható. A dúsan részletgazdag illusztrációk újraböngészhetők, mindig találni bennük olyan részletet, mellyel a gyermeki figyelem folyamatosan fenntartható lehet.
Nagy szeretettel gratulálok a díjhoz és zárásként legyen egy idézet a könyvből: „A grafikusművészek rajzolnak: ceruzával, tussal tollal, szénnel.”
Gerhes Gábor
Az Év Leginnovatívabb Könyve: Agócs Írisz: Rajzolj egy krumplit! 3., illetve az egész sorozat (Pagony, 2021)
A könyves szakmában gyakran tapasztaljuk, hogy Magyarországon az iskolai vizuális nevelés – finoman szólva – elmarad az elvárhatótól. A merészebb képi vagy formavilágú könyveket a kiadók csak legelszántabb pillanataikban merik megjelentetni, és sokszor nem is térül meg számukra a belefektetett pénz és energia. De szülőként is gyakran tapasztaljuk, hogy az iskolai vaskalaposság, a kreatív energiákat felszabadító támogatás helyett a formalitást előtérbe helyező szigor, milyen erővel taszítja el a gyerekeket a rajzolástól, a grafikai alkotástól.
Így aztán mindig nagy öröm, amikor olyan könyvek, sorozatok jelennek meg, amik ezt a mindenkiben szunnyadó alkotókedvet igyekeznek felébreszteni. Az elmúlt pár évben azt láthattuk, hogy a magyar gyerekek vizuális kultúráját sújtó problémákra valószínűleg ugyanaz lesz a megoldás mind a 18. században a franciaországi éhínségre: a krumpli. Mostantól egy magára valamit is adó családban a gyerekeknek a krumpliról nem a csipsz, a püré, a rósejbni, a krokett, a steakburgonya vagy a tócsni fog az eszébe jutni, hanem Agócs Írisznek köszönhetően mi is?... Tulajdonképpen bármi. Tehén, bárány, hóember, krampusz, szamár, harang, gyertya, angyal vagy akár a Mikulás. Hiszen, ha le tudnak rajzolni egy krumplit, márpedig krumplit rajzolni mindenki tud, akkor abból még akármi is lehet.
A könyvsorozat csodálatos türelemmel és alapossággal mutatja meg a gyerekeknek, hogyan jussanak el a legegyszerűbb körtől, oválistól a legösszetettebb figurákig, mint mondjuk a napkeleti bölcsekig. A gyerekek nagy élvezettel rajzolják meg az újabb és újabb figurákat, és közben észre sem veszik, mennyit tanulnak, mennyit értenek meg a rajzolás művészetéből. Aztán remélhetőleg – köszönjük ezt most meg Írisznek – ők adják majd a jövő nagy festőit, grafikusait, illusztrátorait, és húsz év múlva a mostani kis krumplirajzolók állnak itt ezen a színpadon, hogy díjakat vehessenek át.
Szeretettel gratulálunk Agócs Írisznek a díjhoz!
Jeney Zoltán
