„Én akkor vagyok a legboldogabb, amikor dolgozom.”

Máray Mariannal, az idei év HUBBY-díjas illusztrátorával beszélgettünk.

Legutóbbi munkád, az All the Lonely People egy Beatles slágert idéz meg, ráadásul bekerült a legjobb tizenkét munka közé a Silent Book Contestre. Miről szól ez a projekted? 

A könyv rövid története egy társasház lakóinak egy estéje. Hét lakásba pillanthatunk be, a lakók mind magányosak, és valamilyen oknál fogva nem mennek ki a lakásukból. A fő ok persze az eső, de amúgy sem mennének. A magányos, munkamániás író, a nagyon túlsúlyos fiatal szakácsnő a macskájával, a pánikbeteg fiatalember, a szülés utáni bezártságtól szenvedő anyuka, a szerelmi bánatban szenvedő fiatal lány, a mozgásképtelen beteg, az idős hölgy mind képtelenek kimenni, bár valószínűleg társaságra vágynak. Mígnem történik valami váratlan, ami mindenkit megmozdít.

Mit gondolsz a személyes magányról? Mit gondolsz a nagy közös, együttes magányról? Kaphat ez a jelenség valamiféle korunk betegsége olvasatot új könyvedben, vagy valami egészen más van a háttérben?   

Az összekötő szál a szomszédok közt a magány.  Ezek a szomszédok együtt magányosak. Amíg valami össze nem hozza őket. Nem biztos, hogy mind szenvednek egyébként, mindenesetre a végén a közös sütizés talán nemcsak egy vidám pillanat az estéjükben, hanem valaminek a kezdete is lehet.

Ez a téma már sokszor körbejárt dolog, nyilván, mind egyedül vagyunk, örökké, egyedül halunk meg stb. Ki így, ki úgy magányos. Nem gondolom, hogy ez mostanában másképp lenne, mint régen, hiába mondják, hogy az információs társadalom elmagányosít. Magány mindig is volt. A magány nagyon ijesztő tud lenni, rettenetes, kilátástalan, szomorú. De van benne valami felemelő is. Az alkotáshoz például szerintem eléggé kell. Nekem szokott hiányozni, keveset vagyok egyedül.

Hogyan készült el ez a munka?

A könyv több ötlet egyesítéséből jött létre. Régen a fejemben volt egy olyan könyv terve, ami szomszédokról szólt volna egy bérházban, a címe is ez lett volna: Szomszédok. Állatszereplőst akartam. Mindenféle életkorú és családi helyzetű szereplőt, illetve lakóközösséget szerettem volna ábrázolni. De végül nem készült el. 

Később az ötletet továbbfejlesztettem. Mostanában sokszor énekeltem belül, egy kis sarkában a fejemnek a Beatles Eleanor Rigby című számát. És akkor összeállt a kép. Az összekötő szál a szomszédok közt a magány.  A szomszédok együtt magányosak. Ez adja a könyvem címét is: All the lonely people. Azért lettek végül emberek, mert az állatszereplők eltolták volna a könyv korosztályi besorolását (ha van ilyen) kissé lejjebb. Meg azért, mert bár nem szeretek embert rajzolni, a kihívásokat viszont nagyon szeretem.

A technika kartonlap, amire akrilfestékkel, tussal és színes ceruzával is dolgozom. Filccel is.

Természetesen hiába találtam ki időben a sztorit, minden úgy jött össze, hogy két hónapot eldepressziózgattam meg szorongtam tél végén, hogy a végén tizennyolc nap alatt kellett megfestenem az egészet. Nagyon fárasztó volt, végig rettegtem, hogy valamelyik gyerek beteg lesz és akkor nem tudom befejezni, de legalább intenzív koncentráció is volt benne. Az utolsó nap lett kész.

A silent book érdekes műfaj, nagyon kell ügyelni a részletekre, tényleg semmi sincs véletlenül a képen ott és úgy, ahogy van, hiszen az olvasónak szöveg nélkül kell megértenie a történetet. Ez külön kihívás, és nagyon megszerettem ezt csinálni, tervezem is, hogy csinálok még.

Van a könyvben egy kicsi a leselkedésből, egy kicsi a fantáziálásból, szeretsz bekukucskálni másokhoz? Vagy inkább csak elképzelni, hogyan élhetnek? 

Nem tudom. Nem igazán. Már nem vagyok annyira fiatal, csomó mindenkinél voltam benn a lakásban, több házban is laktam, nem izgatnak túlságosan a lakóközösségek, sőt, a nagy lakóházas bulikban sem hiszek. Alapvetően antiszociálisnak tartom magam, introvertáltnak. Biztos sokan nem így gondolják rólam, és a barátaim most nevetnek, de így van. A mostani lakóközösség például nagyon kedvez nekem, nagyon kedves és diszkrét emberek lakják, tökéletes. Pedig házikoncertek és közös kávézás is van, de nagyon szolid mindenki.

Nem vagyok nagyon kukucskálós sem, nem annyira érdekel mások élete. Annyi mindent kell csinálnom a gyerekeimmel mindig, hogy egy skót tengerparti sziklára épült házban szeretnék lenni egyedül, ha valami megnyugtatót képzelek el.

Van-e köze ezeknek a képekhez ahhoz, hogy mindig elgondoljuk, hogyan élnek mások, hogy milyenek, aztán sztereotípiákat, ítéleteket gyártunk akár, de ki tudja, mit látunk a másikból igazán? 

Persze. Nyilván, ez egy nagyon tipizáló könyv. Van az a mondás, hogy a sztereotípiákban a legrosszabb az az, hogy igazak, mondjuk én ezt nem gondolom így. Viszont ez a könyv nem felnőtteknek készült, hanem elsősorban gyerekeknek, és szerintem nekik sokszor ennyi tudásuk sincs még a felnőtt élet problémáiról, ezért határozott, könnyen behatárolható, akár sztereotipnak nevezhető problémaköröket jártam körbe, mint az öregség magánya, a szerelmi bánat fájdalma, a beteg ember kiszolgáltatottsága, a kövérség szégyenkezős nehézkessége, a pánikbetegség, az anyák elszigeteltsége. Elsőre épp elég nagy csomag…

Volt-e köze a járványhoz a képeknek? Ha nem, mit gondolsz, visszahat-e ez a szövegedre, jó-e, ha hat rá?

Amikor ezt kitaláltam, decemberben, még nem tudtam, mennyire aktuális lesz február-márciusban, a teljes karantén idején a ki nem menés témája. A kitalálás folyamata két év volt, aminek jó része tudattalanul zajlott. Engem nem zavar, inkább érdekesnek találom ezt a kis felhangot, hogy épp aktuális lett a bezártság. A különbség persze, hogy ők kimehetnének, de mégsem teszik.

Hova helyezed magadban azt, hogy külföldön egyre komolyabb szakmai elismeréseket kapsz, míg itthon nem feltétlenül kapod meg ugyanezt a pozitív visszacsatolást? Miért kezdtél el külföldre dolgozni?

Nem nagyon kaptam már megbízást Magyarországon. Nyolc éve, hogy az első általam illusztrált könyvet kiadták, és két éve csináltam Magyarországon az utolsót. Ez több oldalról megvizsgálható téma, volt kiadó, aki úgy fogalmazott, hogy nincs rám felkészülve a közönség ízlése. Én ezt egyfelől el tudom fogadni, mert pontosan tudom a kiadói, és financiális hátterét egy könyv elkészülésének, másfelől azt is gondolom, hogy a kiadónak nem csak a nyomtatási költség és a szerkesztői, kiadói gondozás a feladata, hanem az is, hogy népszerűsítse, reklámozza, terjessze a kiadványait. Az én tapasztalásomban ez nem mindig történik elég intenzíven. Az ízlés nem csak úgy formálódik, hanem formálható, a közönség érzékenyíthető. Én hiszek ebben 😊

Mindenesetre én illusztrátor vagyok, és bár sok társammal együtt mással is keresek pénzt (délutánonként rajzot tanítok gyerekeknek már hét éve, amiből sok örömöm van), ezt tartom a fő szakmámnak. Sőt, ebből van diplomám. Az alkotó időm viszont, mint minden embernek, véges, így elkezdtem külföldi pályázatokon indulni 3-4 éve. Nem igazán gondoltam, hogy nyerni fogok, de meg szerettem volna csinálni a sok könyvtervemet, amiket felírogattam magamnak, és amire itthon esély sem volt. Ráadásul ezek szerzői könyvek, nincs bennük írótárs. Nekem úgy látszik, jobban megy a történetmesélés egyedül.

Így, a pályázatokra legalább időre megcsináltam a könyveket, volt motiváció. Nem a díjért csináltam, hiszen ezeken mindig több száz pályázó volt, csak titkon reménykedtem, hogy nyerhetek. (Mindig ugyanúgy majdnem szívrohamot kapok, mikor elérek valamit.) Azért csináltam, mert így volt keret a munkámhoz. És persze nagyon örültem a díjaknak!

Öt könyvet/projektet csináltam így meg, ebből kettő van kiadva eddig. Most dolgozom a hatodikon. Egyet négy éve, a Bálnabuszt, azt kiadták magyarul. Hármat tavaly, idén ez a második, de ez még titkos.

A stílusod más vajon, mint az itthon megszokott, van-e ilyen egyáltalán? Vagy az alkotói attitűd számít? Egyáltalán gondolkozol-e ezen, vagy inkább mész előre és kész? 

Nem, nem gondolkozom ezen, szerintem simán mehetne itt is a stílusom, azért nem annyira extrém. De még nem adták ki ezeket a könyveket magyarul, egy kivétellel.

Nekem megéri így csinálni, mert nem tudom másképp csinálni, és nem tudom nem csinálni. Én akkor vagyok a legboldogabb, amikor dolgozom. Ugyanígy gondolom már 19 éve, amikor elkezdtem ezzel komolyabban foglalkozni. Remélem, hogy lesznek magyar kiadások, ezekből a könyvekből, mert ezek eddig a legjobbak tőlem. Szeretném, ha az itthoni gyerekek is nézegethetnék a könyveimet. Sőt, elsősorban ezt szeretném.

Szerinted milyen itthon a gyerekkönyv most?

Rengeteg van, sok jó, és sok számomra kevésbé érdekes. Nagyon sok a külföldről behozott dolog is, sok jó van ezek között, olyan is, amit már régen vártam. Vannak kifejezett kedvenc magyar szerzőim és illusztrátoraim is.

Merrefele mész, mik a terveid? 

Szeretnék sok könyvet csinálni, mert sok ötletem van. Remélem, sikerül hamarosan kiadót is találni hozzájuk.