A
könyv rövid története egy társasház lakóinak egy estéje. Hét
lakásba pillanthatunk be, a lakók mind magányosak, és valamilyen
oknál fogva nem
mennek ki a lakásukból. A
fő ok persze az eső, de amúgy sem mennének. A magányos,
munkamániás író, a nagyon túlsúlyos fiatal szakácsnő a
macskájával, a pánikbeteg fiatalember, a szülés utáni
bezártságtól szenvedő anyuka, a szerelmi bánatban szenvedő
fiatal lány, a mozgásképtelen beteg, az idős hölgy mind
képtelenek kimenni, bár valószínűleg társaságra vágynak.
Mígnem történik valami váratlan, ami mindenkit megmozdít.
Mit
gondolsz a személyes magányról? Mit gondolsz a nagy közös,
együttes magányról? Kaphat ez a jelenség valamiféle korunk
betegsége olvasatot új könyvedben, vagy valami egészen más van a
háttérben?
Az
összekötő szál a szomszédok közt a magány. Ezek a
szomszédok együtt magányosak. Amíg valami össze nem hozza őket.
Nem biztos, hogy mind szenvednek egyébként, mindenesetre a végén
a közös sütizés talán nemcsak egy vidám pillanat az estéjükben,
hanem valaminek a kezdete is lehet.
Ez
a téma már sokszor körbejárt dolog, nyilván, mind egyedül
vagyunk, örökké, egyedül halunk meg stb. Ki így, ki úgy
magányos. Nem gondolom, hogy ez mostanában másképp lenne, mint
régen, hiába mondják, hogy az információs társadalom
elmagányosít. Magány mindig is volt. A magány nagyon ijesztő tud
lenni, rettenetes, kilátástalan, szomorú. De van benne valami
felemelő is. Az alkotáshoz például szerintem eléggé kell. Nekem
szokott hiányozni, keveset vagyok egyedül.
Hogyan
készült el ez a munka?
A
könyv több ötlet egyesítéséből jött létre. Régen a fejemben
volt egy olyan könyv terve, ami szomszédokról szólt volna egy
bérházban, a címe is ez lett volna: Szomszédok. Állatszereplőst
akartam. Mindenféle életkorú és családi helyzetű szereplőt,
illetve lakóközösséget szerettem volna ábrázolni. De végül
nem készült el.
Később
az ötletet továbbfejlesztettem. Mostanában sokszor énekeltem
belül, egy kis sarkában a fejemnek a Beatles Eleanor Rigby című
számát. És akkor összeállt a kép. Az összekötő szál a
szomszédok közt a magány. A szomszédok együtt magányosak.
Ez adja a könyvem címét is: All the lonely people. Azért lettek
végül emberek, mert az állatszereplők eltolták volna a könyv
korosztályi besorolását (ha van ilyen) kissé lejjebb. Meg azért,
mert bár nem szeretek embert rajzolni, a kihívásokat viszont
nagyon szeretem.
A
technika kartonlap, amire akrilfestékkel, tussal és színes
ceruzával is dolgozom. Filccel is.
Természetesen
hiába találtam ki időben a sztorit, minden úgy jött össze, hogy
két hónapot eldepressziózgattam meg szorongtam tél végén, hogy
a végén tizennyolc nap alatt kellett megfestenem az egészet.
Nagyon fárasztó volt, végig rettegtem, hogy valamelyik gyerek
beteg lesz és akkor nem tudom befejezni, de legalább intenzív
koncentráció is volt benne. Az utolsó nap lett kész.
A
silent book érdekes műfaj, nagyon kell ügyelni a részletekre,
tényleg semmi sincs véletlenül a képen ott és úgy, ahogy van,
hiszen az olvasónak szöveg nélkül kell megértenie a történetet.
Ez külön kihívás, és nagyon megszerettem ezt csinálni, tervezem
is, hogy csinálok még.
Van
a könyvben egy kicsi a leselkedésből, egy kicsi a fantáziálásból,
szeretsz bekukucskálni másokhoz? Vagy inkább csak elképzelni,
hogyan élhetnek?
Nem
tudom. Nem igazán. Már nem vagyok annyira fiatal, csomó
mindenkinél voltam benn a lakásban, több házban is laktam, nem
izgatnak túlságosan a lakóközösségek, sőt, a nagy lakóházas
bulikban sem hiszek. Alapvetően antiszociálisnak tartom magam,
introvertáltnak. Biztos sokan nem így gondolják rólam, és a
barátaim most nevetnek, de így van. A mostani lakóközösség
például nagyon kedvez nekem, nagyon kedves és diszkrét emberek
lakják, tökéletes. Pedig házikoncertek és közös kávézás is
van, de nagyon szolid mindenki.
Nem
vagyok nagyon kukucskálós sem, nem annyira érdekel mások élete.
Annyi mindent kell csinálnom a gyerekeimmel mindig, hogy egy skót
tengerparti sziklára épült házban szeretnék lenni egyedül, ha
valami megnyugtatót képzelek el.
Van-e
köze ezeknek a képekhez ahhoz, hogy mindig elgondoljuk,
hogyan élnek mások, hogy milyenek, aztán sztereotípiákat,
ítéleteket gyártunk akár, de ki tudja, mit látunk a másikból
igazán?
Persze.
Nyilván, ez egy nagyon tipizáló könyv. Van az a mondás, hogy a
sztereotípiákban a legrosszabb az az, hogy igazak, mondjuk én ezt
nem gondolom így. Viszont ez a könyv nem felnőtteknek készült,
hanem elsősorban gyerekeknek, és szerintem nekik sokszor ennyi
tudásuk sincs még a felnőtt élet problémáiról, ezért
határozott, könnyen behatárolható, akár sztereotipnak nevezhető
problémaköröket jártam körbe, mint az öregség magánya, a
szerelmi bánat fájdalma, a beteg ember kiszolgáltatottsága, a
kövérség szégyenkezős nehézkessége, a pánikbetegség, az
anyák elszigeteltsége. Elsőre épp elég nagy csomag…
Volt-e
köze a járványhoz a képeknek? Ha nem, mit gondolsz, visszahat-e
ez a szövegedre, jó-e, ha hat rá?
Amikor
ezt kitaláltam, decemberben, még nem tudtam, mennyire aktuális
lesz február-márciusban, a teljes karantén idején a ki nem menés
témája. A kitalálás folyamata két év volt, aminek jó része
tudattalanul zajlott. Engem nem zavar, inkább érdekesnek találom
ezt a kis felhangot, hogy épp aktuális lett a bezártság. A
különbség persze, hogy ők kimehetnének, de mégsem teszik.
Hova
helyezed magadban azt, hogy külföldön egyre komolyabb szakmai
elismeréseket kapsz, míg itthon nem feltétlenül kapod meg
ugyanezt a pozitív visszacsatolást? Miért kezdtél el külföldre
dolgozni?
Nem
nagyon kaptam már megbízást Magyarországon. Nyolc éve, hogy az
első általam illusztrált könyvet kiadták, és két éve
csináltam Magyarországon az utolsót. Ez több oldalról
megvizsgálható téma, volt kiadó, aki úgy fogalmazott, hogy nincs
rám felkészülve a közönség ízlése. Én ezt egyfelől el tudom
fogadni, mert pontosan tudom a kiadói, és financiális hátterét
egy könyv elkészülésének, másfelől azt is gondolom, hogy a
kiadónak nem csak a nyomtatási költség és a szerkesztői, kiadói
gondozás a feladata, hanem az is, hogy népszerűsítse, reklámozza,
terjessze a kiadványait. Az én tapasztalásomban ez nem mindig
történik elég intenzíven. Az ízlés nem csak úgy formálódik,
hanem formálható, a közönség érzékenyíthető. Én hiszek
ebben 😊
Mindenesetre
én illusztrátor vagyok, és bár sok társammal együtt mással is
keresek pénzt (délutánonként rajzot tanítok gyerekeknek már hét
éve, amiből sok örömöm van), ezt tartom a fő szakmámnak. Sőt,
ebből van diplomám. Az alkotó időm viszont, mint minden embernek,
véges, így elkezdtem külföldi pályázatokon indulni 3-4 éve.
Nem igazán gondoltam, hogy nyerni fogok, de meg szerettem volna
csinálni a sok könyvtervemet, amiket felírogattam magamnak, és
amire itthon esély sem volt. Ráadásul ezek szerzői könyvek,
nincs bennük írótárs. Nekem úgy látszik, jobban megy a
történetmesélés egyedül.
Így,
a pályázatokra legalább időre megcsináltam a könyveket, volt
motiváció. Nem a díjért csináltam, hiszen ezeken mindig több
száz pályázó volt, csak titkon reménykedtem, hogy nyerhetek.
(Mindig ugyanúgy majdnem szívrohamot kapok, mikor elérek valamit.)
Azért csináltam, mert így volt keret a munkámhoz. És persze
nagyon örültem a díjaknak!
Öt
könyvet/projektet csináltam így meg, ebből kettő van kiadva
eddig. Most dolgozom a hatodikon. Egyet négy éve, a Bálnabuszt,
azt kiadták magyarul. Hármat tavaly, idén ez a második, de ez még
titkos.
A
stílusod más vajon, mint az itthon megszokott, van-e ilyen
egyáltalán? Vagy az alkotói attitűd számít? Egyáltalán
gondolkozol-e ezen, vagy inkább mész előre és kész?
Nem,
nem gondolkozom ezen, szerintem simán mehetne itt is a stílusom,
azért nem annyira extrém. De még nem adták ki ezeket a könyveket
magyarul, egy kivétellel.
Nekem
megéri így csinálni, mert nem tudom másképp csinálni, és nem
tudom nem csinálni. Én akkor vagyok a legboldogabb, amikor
dolgozom. Ugyanígy gondolom már 19 éve, amikor elkezdtem ezzel
komolyabban foglalkozni. Remélem, hogy lesznek magyar kiadások,
ezekből a könyvekből, mert ezek eddig a legjobbak tőlem.
Szeretném, ha az itthoni gyerekek is nézegethetnék a könyveimet.
Sőt, elsősorban ezt szeretném.
Szerinted
milyen itthon a gyerekkönyv most?
Rengeteg
van, sok jó, és sok számomra kevésbé érdekes. Nagyon sok a
külföldről behozott dolog is, sok jó van ezek között, olyan is,
amit már régen vártam. Vannak kifejezett kedvenc magyar szerzőim
és illusztrátoraim is.
Merrefele
mész, mik a terveid?
Szeretnék
sok könyvet csinálni, mert sok ötletem van. Remélem, sikerül
hamarosan kiadót is találni hozzájuk.
